Talán mindannyian megtapasztaltuk már, hogy a hozzánk közelálló embereket tudattalanul is felruházzuk olyan tulajdonságokkal, melyek a valóságban nem léteznek. Olykor jobbnak, őszintébbnek, udvariasabbnak, megbízhatóbbnak, erősebbnek stb. gondoljuk a párunkat, a barátunkat, esetleg a munkatársunkat. Ez az állapot egészen hosszú ideig fennmaradhat, aztán bekövetkezik az a pillanat, amikor a másikat illúziók nélkül látjuk meg.
A felismerést általában kiábrándulás, de legalább is csalódottság követi, holott a másik ember ugyanolyan volt mindvégig, pusztán mi láttuk többnek.
Vajon miért vetítettük bele mindazt a szépet, ami valójában nem is volt benne? Bármilyen kiábránditóan hangzik, de ez számunkra minden bizonnyal valamilyen előnnyel járt. Vegyünk egy példát…ha én nem érzem magam elég erősnek, de a páromban mindezt meglátom ( illetve meg szeretném látni) , akkor a kapcsolat számomra biztonságot ad, úgy érezhetem, hogy ami belőlem hiányzik, azt a másik fél tökéletesen pótolni tudja, így én barátságban maradhatok a félelmeimmel. Vagyis nem kell kilépnem a komfortzónámból, mert a másik fél mankót ad számomra.
Igen ám, de általában bekövetkezik az a pillanat, amikor lehull a lepel, ilyenkor változik meg a kapcsolat minősége, hiszen amit eddig olyan jónak láttunk, számunkra ideálisnak, az hirtelen megfakul. Első nekifutásra nagy valószínűséggel a másikat fogjuk hibáztatni, majd az igazi felismerés akkor ér utol minket, ha önvizsgálatot tartunk. Ekkor döbbenünk rá, hogy a saját gyengeségeinket próbáltuk ellensúlyozni a másik ember által. Jó volt elbújni a szárnyai alatt…de ahogy a madárfiókáknak is ki kell repülniük a fészekből, úgy nekünk is meg kell tanulnunk kilépni a komfortzónánkból és szembenézni a félelmeinkkel, gyengeségeinkkel. Ezután már nincs más dolgunk mint egyre beljebb merészkedni az általunk veszélyesnek tartott “életbe.”
Rajmon Beáta
Még több cikket itt olvashatsz: www.boldogsag-coach.com
